AZ ESTICSILLAG
Volt egyszer, hol nem volt, mesék
tündérországa táján,
volt egyszer egy csodálatos,
szépséges-szép királylány.
Király egyetlen lánya volt,
első a tiszta bájban,
akár a szentek közt a szűz
s a hold az égi nyájban.
Elindult büszke bolt alól,
hol rejti este árnya,
az ablaknál az éjszakák
első csillagja várja.
Elnézi: künn az óceánt
hogy villogtatja fénnyel,
s ringó hullám-ösvényeken
sötét hajót vezérel.
S addig csodálja, míg kigyúl
szép csillagért a vágya.
S a fényes Esticsillag is
szerelmes lesz a lányba.
A lány búsan könyökre dűl
s csak nézi méla szemmel,
s a szíve-lelke megtelik
sóvárgó érzelemmel.
S ha csillag-várni este-tájt
az ablakhoz kilebben,
kastély felett a tűz kigyúl
s ég egyre fényesebben.
Sötét szobában lépteit
halkan kíséri fénye,
hulló, hideg szikráiból
tűz-hálót köt köréje.
S ha éjjel szép testét az ágy
fehér nyugalma várja,
megsimogatja két kezét
és pilláit lezárja.
Tükréből visszaverten is
az alvó lányt havazza,
elfordult arcát, zárt szemét
tükrözve sugarazza.
Mosoly-válaszra megremeg
a fény a mély tükörben:
ott is szívét kerülgeti
az édes álom-ölben.
S álmában is hozzá beszél
az alvó mély sóhajjal!
- Ó, éjeim királya, jöjj!
közel van már a hajnal.
Szép Esticsillag. szállj alá,
surranj le egy sugáron,
ragyogd be árva életem,
olyan régóta várom!
Megreszketett az és kigyúlt
egy villámló sugárban,
csóvásan tengerhabba hullt,
és elmerült az árban.
A vízben ringó kört vetett
a hullt csillag lemente.
S a tengermélyből felmerült
egy csodaszép levente.
És átlebbent az ablakon
egy könnyű mozdulással,
egyik kezében karcsú bot
megkoszorúzva sással.
Ifjú, királyi homlokát
aranyhaj szegte bőven,
csupasz válláról kék lepel
omlott le mély redőben.
De az átlátszó arc fakó,
mint a tavasz fehére,
bár szeme lobban: szép halott,
nem színesíti vére.
- Hazámból hozzád jöttem, ím,
mert hívtál szomju szemmel.
Az én apám a fényes ég,
szülőanyám a tenger.
Hogy otthonodban lássalak
s találkozzunk mi ketten,
szikrázva mélybe szálltam és
az árból újra lettem.
Hagyd itt világod, kedvesem,
eljöttem, lásd, utánad.
Az égi Estifény vagyok,
elviszlek, mint arámat.
Szépséged ott az óceán
korall-kastélya óvja,
s parancsoló szavadra les
a mély minden lakója.
- Ó, szép vagy, szebb angyalt nekem
sosem mutathat álom.
S szavadra, haj, mégsem lehet
csillaghazádba szállnom.
Mert más ruhád van, más a szód
- holt fénnyel mért igézel? -
mert én élő vagyok s te holt,
megdermedek ha nézel.
*
Kelt és háromszor hullt a nap
és újra jött az éjjel.
És Esticsillag megjelent
felette tiszta fénnyel.
Kísértő álomképe még
emlékeztette rája,
és most Hullám-királyfiért
megint elfogta vágya:
- Szép Esticsillag, szállj alá
egy surranó sugáron,
ragyogd be házam, életem,
olyan régóta várom!
Az Esticsillag hallja fent
a fájó szót s kilobban,
helyén forgó kört hányt az ég
s örvénylik egyre jobban.
Egész világon átcikáz
a lángok rőt csapatja.
S a zűrzavarból, ím, kivált
egy ifjú szép alakja.
Láng szöghaján; királyi dísz
nem tündökölne szebben.
Megfürdött, míg lobogva jött,
az izzó naptüzekben.
Villan sötét redők alól
márványszépségű karja.
Halovány homlokát a gond
búfátyollal takarja.
De két titokzatos szeme
meglobban rejtve, mélyen,
mint el nem oltható parázs
két izzó szenvedélyben.
- Most is meghallottam szavad
s az égből szöktem én el,
apám a szőkefényü Nap,
anyám a barna éjjel.
Hagyd itt világod, kedvesem,
eljöttem, lásd, utánad.
Az égi Estifény vagyok,
elviszlek, mint arámat.
Felékesítem fürtödet
pazar csillagfüzérrel.
Az égnek nem lesz csillaga,
mély szépségedhez ér el.
- Ó, szép vagy, szebb démont nekem
sosem mutathat álom,
s szavadra, haj, mégsem lehet
csillaghazádba szállnom.
Gyötrő szerelmed, jaj, nagyon
Szívem húrjába tépett.
És fáj súlyos tekinteted,
s ha visszanézlek, éget.
- Én szálljak tán hozzád alá,
itt egyesülni véled?
Te föld halandó lánya vagy,
én halhatatlan élet!
- Szépen beszélni nem tudok,
az ékes szót csodálom,
de földi szem nem láthat át
e színes szó-homályon.
S ha azt várod: szeresselek
hűséges érzelemmel,
te szállj a földiek közé,
te is légy véges ember.
- Hogy halhatatlanságomat
egy csókért elcseréljem?
Hát tudd meg, mily szentül lobog
Éretted szenvedélyem:
Vétekből újra-támadok
és mást törvényt veszek föl:
eloldom éretted magam
az égi végtelentől.
És Esticsillag útra kelt,
ment vággyal és hevülten,
kitépve a mennyből magát
és elmerült ez űrben.
*
Volt ott a várban egy inas:
Leon, hamis legényke,
ő mérte asztalnál a bort
a színezüst edénybe.
Sokat ringott apród-kezén
királyné szép uszálya,
víg fattyú volt s szemet vetett
királykisasszonyára.
Orcája rózsásan tüzelt
s addig sodorta vágya:
Leonát nézni átosont
a halk leányszobába.
Milyen szép lett! Tűz vesse fel
ezt a gyönyörüséget!
Ha bátorságod van, Leon,
ma tán a célt eléred.
És egy sarokban a leány
Leon átfogta csendben.
- Mit akarsz tőlem, szemtelen?
Távozz! Eressz el engem.
- Azt akarom, kacagj, szemed
ne árnyékolja bánat,
s ajkadról bár egyetlenegy
csók üdvözítse számat.
- Én nem tudom, mit kérsz. Eredj,
fuss tőlem messze, messze -
és Esticsillagért a vágy
a lelkem hadd epessze!
- Apránként megtanulhatod
tőlem a szép szerelmet,
csak rossz szemmel ne nézz reám
s legyen hozzád türelmed.
Ha (mint berekben madarász
hurkot feszít a csendben)
kinyújtom érted bal karom,
te is ölelj meg engem.
Ne pillants, hogyha két szemem
vággyal merül szemedbe,
s ha mellemhez szorítalak,
simulj hozzám remegve.
Mikor lehajtom arcomat,
maradj csak ott a száddal,
csak nézzük egymást végtelen
s epesztő szomjusággal.
És hogy megismertesselek
minden szerelmi jókkal:
ha ajkadat megcsókolom,
te is add vissza csókkal.
Hallgatta a hamis fiút,
bámulva és habozva,
s már engedett szemérmesen
és bájjal tiltakozva.
S szólt: - régen észrevettelek,
most hadd vallom neked meg,
határtalan távlatot ad
az árva tengereknek.
S ha boldogan feléje ring
a vándor-kedvü hullám,
miatta buggyant könnyeim
nem titkolhatja pillám.
Reámragyog szerelmesen,
hogy mély sebem hegessze,
de jaj, mind magasabbra száll,
szívemtől messze, messze!
Rezgő, hideg sugára rám
olyan búsan világol...
szeretem mindörökre s ő
ott van örökre távol...
Azóta más az életem:
csak pusztaság a nappal,
de minden éjem megtelik
bűbájos bódulattal...
- Milyen gyerek vagy! Jöjj velem!
Bujdossunk messze ketten.
Eltűnik majd nyomunk, nevünk
s úgy élünk elfeledten.
Meglásd, mellettem könnyü lesz
okosra, vígra válnod,
felejted ott szülőidet
s az Esticsillag-álmot.
*
Indul a csillag. Szárnya nőtt
a vágyas indulatban.
Évezrek útját tette meg
egyetlen pillanatban.
Felette csillagboltozat
és csillag-ár alatta,
a villámhoz hasonlított
vakító fényalakja.
S körül, hol mélységekbe vész
a káosz birodalma,
meglátta: első, szent napon
hogy lett a fény hatalma.
Tengerként tornyosult a fény,
amerre zúg repülve,
száll, száll s a látható világ
csak véget ér körűle.
Ahová ér nincsen határ,
szemet nincs merre vetni,
vajúdik űrben az idő,
de nem tud megszületni.
A semmi! - Ám a semmiben
nagy szomjúságot érez,
s mélységet, mely hasonlít a
felejtés tengeréhez.
- A zord öröklét terheit
vállamról vedd le, kérlek,
s én hálálkodva áldalak,
Atyám, ameddig élek!
Uram, adj más sorsot nekem,
mindegy mi lesz az ára,
hiszen a lét kútfője vagy
és a halál királya.
Vedd vissza örök életem,
csillagtüzét szememnek,
s pár percét add cserébe csak
a földi szerelemnek.
Káoszból jöttem, hagyd, Uram,
hogy abba visszamenjek.
A csend hozott világra s én
szomjúhozom a csendet.
- Hyperion, kit szült a mély,
mint új külön világot,
ezt a lehetetlen csodát
tőlem most mért kivánod?
Miért irigyled végzetét
a véges embereknek?
Születnek és lehullnak
s új emberek születnek.
Egyszer hozzájuk jó a sors,
máskor megint kegyetlen.
Számunkra nincs idő, se Tér
s a halál ismeretlen.
Meghal mind, ami születik
örök tegnap ölében,
itt, ha kilobban egy napunk,
másik nap gyúl az égen.
Mert a halandó arra lesz,
hogy a halálba essék.
Világra is meghalni jön
s meghal, hogy megszülessék.
De te Hyperion, maradj
örökre fenn az égen,
te ősanyag szülötte vagy,
tündöklő büszkeségem.
S kiért akarsz meghalni, mondd?
Kápráztató sugárod
fordítsd a bolygó föld felé,
és meglátod, mi vár ott...
És visszatért Hyperion,
az intést megfogadta,
megint kigyúlt s a földi táj
megfényesült alatta.
Mert alkonyatból este lett,
s elindult már az éjjel,
s a tengerből a holdvilág
kiszállott szőke fénnyel.
Szikráitól a hársberek
magányos útja halvány.
Szerelmes, ifjú pár pihent
a hársfalombok alján.
- Hagyd, édesem, hogy arcomat
erős melledre rejtsem,
s szemed bűbájos fényiben
a bánatot felejtsem.
Ragyogtasd rám hideg szemed
varázshatalmu fényét,
örök csendeddel csillapítsd
a gondok s kínok éjét.
Maradj felettem és maradj
búban vigasztalásom.
Első szerelmem vagy s te vagy
utolsó álmodásom.
A csillag látta arcukat
a révültet s kigyúltat,
s látta, mikor szerelmesen
egymás ölébe hulltak.
Ezüst-virágok illata
pirult arcukba lebben,
s szőke fejükre halk szirom
hull édes permetegben.
Egyszerre feltekint a lány,
s míg részegíti kéje,
meglátja Esticsillagot
s így esdekel feléje:
- Szép csillag, szállj a lomb közé,
surranj le egy sugáron.
Ragyogd be boldogságomat,
nézd, üdvözülve várom!
Megreszketett az Estifény
dombon, mezőn, faágon.
Fároszként szórta sugarát
a hullám-pusztaságon.
De nem mozdult. Nem hagyta ott
a szép csillag-világot.
- Agyag-báb, mit számít neked,
hogy én vagy más a párod?
Kimért kis körben üdvötök
csalóka s állhatatlan.
Én úgy bolyongom át az űrt
hidegen, halhatatlan.
(1929/1961)
Áprily Lajos fordítása
