Ha egyedül vagy, egészen a magadé vagy

Leonardo da Vinci

Magányom

Az egyik kedvenc könyvem Gabriel García Márquez Száz év magánya.

Néhány olyan gondolat következik a magányról, amivel Én is egyetértek.

A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élőember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem (Intelmek fiaimhoz)

Ismertek majd olyan embereket, akik magányosan élnek. Ezeknek többnyire az a hírük, hogy embergyűlölők. De ez nem mindig igaz. Az embergyűlölő mindig rosszlelkű ember, s habár gyűlöli az embereket, köztük él. Talán azért gyűlöli őket, mert köztük él. De neki a gyűlölet kell, mint ahogy a nadragulya életének is egyik alkotója a benne levő méreg.

A magányosan élő ember már csak azért sem lehet embergyűlölő mert ahol nincs csont, ott csontot rágni nem lehet. Az emberkerülés oka vagy betegség, vagy olyan szellemi munka, amely csendet kíván; vagy egyszerűen: felülfejlődés a sokaságon, - aminek a következménye, hogy az emberszeretet elvvé jegecesedik, mert az emberekkel való érintkezés az ilyennek unalmas. De ha az emberkerülő tisztességes ember, mindig lelki ember.

Hugh Shearman: A Kalandok ideje

Az élemedett kor egy óriási alkalma a magányosság. Sokan, mikor megöregszenek, úgy találják, hogy az, amit egykor jónak tartottak a mások társaságában, elmosódottá lett. A kapcsolatokról, amelyek ifjúkorunkban elképzelhetetlenné tették a magányosság érzését, később kiderül, hogy nem is oly hasznosak e tekintetben, mint gondoltuk.

Az összes emberi élmények között talán éppen a magányosság a leggazdagabb az alkalmakban. A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra. Összeomlik a fontossága, jelentősége és értéke a dolgoknak, amelyekben eddig hittünk; és ha kitartunk és még magányosabbak leszünk, kezdete lehet egészen újfajta fontosságok és jelentőségek fölfedezésének. Csak ha egészen egyedül leszünk, csak akkor értünk meg arra a legmagasztosabb élményre, amit úgy hívnak, hogy "a magányos röpte a Magányoshoz". E legmagasabb fokú élményen innen azonban még sok fokozata van annak, hogy elmélyültebben méltányoljuk életünk jelentőségét a maga tágabb keretében; és hogy megtegyük első lépéseinket errefelé előbb át kell élnünk a magányosságot, a fontosságok régi rendszerének összeomlását, hogy az újat fölfedezhessük. A magányosság a felszabadulás útja. A szabadságot nemrég valaki úgy határozta meg, hogy: teljes magányosság, teljes felelősséggel párosultan.